Kedves Lépegetők!

Szeretnénk figyelmetekbe ajánlani az alábbi történetíró pályázatot, amelyet a Ráhel Segítséget Szervező Alapítvány...

Az Irodalmi Lépegető úgy egy hónapja meghirdette az Év verse díjat.
Egy előzetes szakmai zsűri döntésének megfelelően...

Kedves Olvasó!

A következő művekre szeretnénk felhívni a figyelmet:

Novella:
...

Rebeka hatalmasat sóhajtott, majd ismét az ablakpárkányra támaszkodott, és elnézett a távolba. Hatalmas, fekete szemei haragosan összeszűkültek, és majdnem fel is nyögött.
- Miért? - Suttogta maga elé. A csípős februári levegőben még látszott a lehelete, ami elszállt pár centimétert, aztán eltűnt.
Sok száz méterrel odébb, a Duna másik oldalán pont látszottak a Normafa hófödte domborulatai. Olyan egyszerű, és mégis milyen elkápráztató... DE most nem volt az. És a héber származású Rebeka haraggá formálódott félelme éppen ebből adódott. Az egész tájat vörös-feketére festette a sok ember és a sok zászló, valamint a hangok. Huszárok és katonák, vörös karszalagok...
A lány hátán végigfutott a hideg. Már 2012-t írtak, de némelyek még mindig úgy viselkedtek, mint a barbárok. Fajgyűlölő barbárok. Rebekának ez volt a véleménye, amihez hűen tartotta is magát.
- Gyere már! - Hallatszott Efraim, a lány öccsének kisfiús kiáltása. - Ha nem jössz azonnal, itt hagyunk, mert elolvad a hó!
- Megyek már, nyugi! - A lány még egy utolsó pillantást vetett a borzalmas látványra, aztán becsukta az ablakot, és elindult. Szülei kitalálták, hogy ma bizony ők a Normafához mennek síelni. Tudták ugyan, hogy milyen gyűlés folyik éppen ott, de nem is foglalkoztak vele. Azt mondták, hogy nekik is joguk van ott lenni, és ott is lesznek, hiszen már régóta tervezik ezt a családi kikapcsolódást.
Az autó gyorsan haladt, s Rebeka nem sokára már föl is húzta a lábára a sílécekre csatolt cipőt, és öccse után indult, aki őrültként, gyermeki játékossággal és gondtalansággal vetette bele magát a fehér és csillogó hóba.
A délelőtt lassan átcsúszott a tizenkettes másik oldalára, és elfoglalta helyét a délután. A lány számtalanszor elhúzott a tarkopasz vagy tüskehajú, fekete baseball sapkás, többnyire húszas éveiket taposó férfiak és nők mellett, akik csupán pár tíz méterrel a pálya mellett álltak.
Éppen egy ilyen alkalommal történt, hogy valaki felállt a porondra, és a szájához igazította a mikrofont. Rebeka egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és csak fülelt; figyelte az eseményeket.
A középmagas, testes férfi két kicsi, mogorva szemével végignézett a tömegen, aztán szája mosolyra húzódott. Krákogott egyet, és megszólalt.
- Honfitársak! - Ökölbe szorított kezét a magasba emelte. - Büszke vagyok arra, hogy itt vagytok most! Ez azt jelenti, hogy készek vagytok a harcra? - Kivillantotta a fogait, ahogy az összegyűlt, felbőszült tömegen vad morajlás és éljenzés futott végig. Mikor aztán a hangok elhalkultak, tovább folytatta. - Úgy látom, így van. Fiatalok vagyunk, és erősek!
Rebeka felhorkant.
- Fiatalok... Erősek, hát persze. Csak a szátok nagy.
A férfi folytatta.
- Itt az ideje, hogy megmutassuk: képesek vagyunk irányítani Magyarországot, és vissza tudjuk szerezni a Nemzetünk becsületét!
Valaki hirtelen beleordított a beszédbe: - Teljes revíziót! Számoljunk le a cionistákkal!
Erre ismét éljenzés futott végig az embertömegen.
- Akkor hát - folytatta a férfi -, hajoljunk meg a magyarok istene, és a nemzeti lobogó előtt, felvállalva ezzel elkötelezettségünket!
Aztán a fiatalok követték a porondon álló alak példáját, aki jobb kezét a szívére helyezte, és féllábra ereszkedve meghajtotta magát.
Azután valami különös dolog történt. Valami olyan dolog, amit Rebeka soha, de soha nem felejtett el, amíg csak élt.
Látta, amint megmozdul a porond, aztán csak egy kezet látott, mely élettelenül lógott ki a fa állvány mögül, és terült el a sárban. Aztán azt is látta, ahogy egy furcsa alak, aki egyáltalán nem illett ezek közé a nácik közé, felsétál a porondra, majd több hatalmas rántással felvonja a lobogót. De az nem bomlott ki még. Össze volt csavarva, noha semmi sem tartotta.
- Éljen a haza! Éljen sokáig a magyar nemzet!
Ebben a pillanatban kibomlott a láthatatlan kötél, ami eddig egybetartotta a zászlót. Rebekának még a lélegzete is elállt, hiszen ismerte jól ezt a lobogót. De ez nem volt piros, se zöld.
Ez a zászló kék volt és fehér, egy hatalmas, ragyogó és gyönyörű Dávid Csillaggal a közepén. A szél büszkén belekapott, ahogy a sok száz zsidóellenes, náci magyar meghajtotta magát előtte.

Vissza az oldal tetejére