Kedves Lépegetők!

Szeretnénk figyelmetekbe ajánlani az alábbi történetíró pályázatot, amelyet a Ráhel Segítséget Szervező Alapítvány...

Az Irodalmi Lépegető úgy egy hónapja meghirdette az Év verse díjat.
Egy előzetes szakmai zsűri döntésének megfelelően...

Kedves Olvasó!

A következő művekre szeretnénk felhívni a figyelmet:

Novella:
...

A pasas megint leette magát, hatalmas sárgásbarna folt éktelenkedik az ingén meg a nyakkendőjén, és egyszerűen nem veszi észre. Lehet, hogy kéne neki egy másik szemüveg. Megkeresi a tollát, a papírjaira firkál, majd rám emeli tekintetét és úgy kérdezi:
– Hogy van?
Én meg rádöbbenek, hogy megint mindent úgy találok, ahogy a legutóbbi találkozásunkkor. Illetve nem is döbbenek annyira meg, egész héten a fejemben volt, hogy pénteken 16:30-tól beszélgethetek a pszichológussal, negyvenöt percig, aztán újabb hét nap, ismét szabadjára leszek engedve. Mégis, ahogy itt ülök és elgondolkozom úgy mindenen, beleértve magamat, meg a dokit, meg az egész irodát, de talán leginkább a szomszédos templomtornyot, valahogy olyan hirtelen jött, kellemetlen érzésem támad. De ez talán lényegtelen.
– Jól vagyok… – a pasas nem válaszol, csak néz ugyanazzal a tekintettel:
– Azazhogy… jobban vagyok.
– Jobban? Pontosabban?
– Nem tudom…
– Szokott még a metrón stresszelni?
– Hát…
– Idefelé jövet stresszelt?
– Idefelé… ööö… nézze. Van ez az álom, amit már a múltkor is említettem, nem tudom, emlékszik-e.
– Igen, igen, az a balesetes.
– Igen. Szóval nem tudom, pontosan hány napja, de folyton ugyanazt álmodom. És szerintem ez egy kicsit sem megszokott.
– Hogy érti azt, hogy nem megszokott?
– Szóval, nem normális. Nem? Legalább négy napja ugyanaz az álom. Néha azt hiszem, minden olyan, mintha valami filmben lennék. Mint valami misztikus… nem tudom… sci-fi.
– Föl szokott riadni, amikor van ez az álom?
– Néha igen.
– És mit érez?
– Semmit. Tényleg semmit! Visszaalszom. Elkezdhetnék gondolkodni rajta, hogy mi lehet ez, van-e valami jelentése, de azt hiszem… szóval nincs utána semmi.
– Aha. De ez valami gyermekkori esemény, nem?
– De. Úgy emlékszem, hogy megtörtént. Illetve biztos vagyok benne, hogy megtörtént. Gondolja, hogy ez valamiféle… nem is tudom… elfojtott gyermekkori trauma lehet?
– Azt még nem tudom. De ki fogjuk deríteni, ne aggódjon! Sokan „szenvednek” hasonló álmoktól. Van egy páciensem, aki már két éve folyton azt álmodja, hogy szed az erdőben egy vödör málnát, amit aztán hazafelé jövet ott felejt a villamoson. Gondoljon bele! Két éve! Sokan vannak, akik ilyen… furák.
– Na jó, de én nem hiszem, hogy ez olyan lenne. Mármint hogy az én álmom olyan lenne, mint az övék. Szerintem az enyém sokkal furább.
– Lehetséges.
– Gondolja, hogy ki lehet deríteni, miért álmodom ezt folyton?
– Hát, az is lehetséges. Tudja mit? Mesélje el még egyszer, hogy miről is szól pontosan, hátha valami olyan részletre bukkanhat, amire eddig nem figyelt.
Én pedig szót fogadtam és elmeséltem az álmomat
Körülbelül nyolc éves lehetek, apámék leküldtek a pályára, hogy ne otthon görnyedjek egész nap. Panellakásban laktunk, ott volt a közelben minden, kisbolt, fodrász, meg a park, meg a focipálya. Anyám nem szerette soha, ha a pályára megyünk, mert közel van az úttesthez, máshova kéne tenni, mondja mindig, apám meg csak annyit, hogy ő gyerekkorában az utcán focizott, nem kell félteni. Szóval ott vagyok a pályán, nyár van, pár osztálytársammal rugdaljuk a labdát, az egyik srác meg van sértődve, mert komolyabban szeretne játszani, de velünk nem lehet, mert lusták vagyunk és nem vagyunk jók semmire, minek is jött le, kérdezi. Nekem meg valahogy hamar elmegy a kedvem a játéktól, inkább nézem a repedéseket a földön, szememmel követem őket végig, ahogy miniatűr szakadékokként hasítják a betont, elnyelik a port és az egész olyan egyszerű, hogy jobban esik bámulni, mint loholni a labda után és jól megizzadni. Aztán telik-múlik az idő, és ahogyan az lenni szokott, az egyik gyerek kirúgja a labdát a pályán kívülre, hát elég alacsony a kerítés, szóval az imádott bőrcafat elrepül: ki az úttestre. Nekem nincsen épp semmi dolgom, meg se kell kérni rá, hogy érte menjek. Lelépek a járdáról, jó gyerekként körülnézek, egy teherautó kanyarodik be, de még messze van, megfogom a labdát, indulok vissza. Mennék be a pályára, de észreveszem, hogy egy férfi, fekete pólóban, farmerban, az úttesten ballag, és olyan filmszerűen lépked, mintha előre megírták volna, hogyan mozogjon. Hihetetlen, de olyan tisztán emlékszem minden arcvonására. Rám néz, és megdöbben. Én is. Csak úgy körül akart nézni, de a szeme megakadt rajtam, és döbbenten, nem is, inkább csodálkozva, elámulva néz, mintha nem tudná egyszerűen mire vélni, hogy ott vagyok. Esetleg valamiféle ismerős? De annyira azért nem döbbent le, hogy ott ácsorogjon, megy tovább, én is a járdaszegély felé, de a férfi megáll, és megint engem néz. Nem is látja a teherautót, amint robog felé, bár mintha az se venné észre a férfit. Éles fékcsikorgás. Ütközés. Súrlódás. A férfi sehol. Perceken belül érkeznek ki a mentők. Minket, „kicsiket” elterelnek, de a pálya rácsán keresztül nézzük az eseményeket. Nem látom sehol a fekete pólóst. Hova tűnhetett? Aztán veszem észre, amint a teherautó alól húzzák ki. Minden csupa vér. Minden. Nem csak az úttest, az autó, a járda, hanem minden. Az egész világ. A focilabda is, ami még mindig a kezemben van. Álldogálunk még egy darabig, szótlanul, egyikünk se tudja, mit mondjon, nem beszélünk, de hát nem is kötelező, és ez olyan jólesik, hogy nem kell feltétlenül beszélni. Aztán az egyik srác kiveszi a kezemből a labdát, biccent, megy mindenki a maga dolgára, vége a napnak. Az álomnak is.
No, persze nem mintha ennyire laza lett volna a dolog, éveken keresztül kellett járnom valami terápiára, de aztán valahogy elfelejtődött. Emlékszem a vérre, meg ami furamód még ijesztőbb volt, a rendőrök hangos kiáltozásaira, ahogyan távol tartották a járókelőket. Viszont innét, a biztonságos jövőből nézve, már messze van és nagyon szimpla, hétköznapi esetként gondolok rá. Ha gondolok.
Most meg, ahogy itt ülök a dokival szemben, és elmesélem ezt a kis hülyeséget, olyan csupasznak érzem magam, mintha nyitott fürdőköpenyben kéne előadást tartanom valami ismeretlen témáról egy hatalmas nagy előadóteremben. Egy kicsit kellemetlen. Nézem a pszichológus arcát, próbálom kiolvasni, mit láthat bennem. Szürkés arc, szürke szín, szürke vonások, merev élek, de a szemüveg lencséje mögött unott, fásult tekintet. Eszembe jut, amikor először jöttem el, úgy tűnt előttem, mint valami sámán, valami keleti szerzetes, aki mindent tud, ezt is, ahogy erre gondolok. Félelmetes. Annak tűnt. De most… egy egyszerű ember, olyan, mint én vagy az asszisztense, a szomszéd vagy akármelyik szerencsétlen ember a földön, abból a fajtából, aki a körülötte kialakult egyenletes, monoton létet szívja be levegő helyett. Hát szép. És mire gondolhat? Megtudott rólam valamit, vagy csak a tegnap esti filmen töpreng ennyire? Kiderül vajon, miért szoktam stresszelni, ha metrón utazok, vagy ha emberekkel beszélek? Vagy miért rezzenek össze görcsösen, ha éles fékcsikorgást hallok? Bár kiderülne minden. Jó lenne. És elnézek megint a torony felé. Jó lenne? Egy galambot figyelek, a torony ereszcsatornáján gubbasztó tucatnyi közül, és nem veszem le róla a szemem, amíg el nem repül. Visszanézek a dokira. Nem biztos, hogy olyan jó lenne.
– Sikerült rájönnie valamire?
– Hogyan?... ja, nem hiszem. Nem hiszem, hogy akkora jelentőséget kellene az egésznek tulajdonítani. Nyilván azért álmodik folyton erről, mert olyan mély nyomot hagyott magában, amikor látta azt a sajnálatos esetet. Próbálja meg elfelejteni.
– Ennyi?
– Hogy érti?
– Mindegy, mennem kell…
Még visszanézek a templomtoronyra, újra ott van a galamb, de lehet, hogy egy másik az. Akárhogy is, most nem tud érdekelni annyira, szóval lassan felállok és kiszámolom a pénzt.
Mire kiérek, eláll az eső. Mindenütt piszkosszürke tócsák, az eget takaró felhőket tükrözik vissza, én meg belelépek szinte mindegyikbe, alig hallhatóan toccsan a víz. Azon gondolkozom, hogy hülyeség pszichológushoz járnom, nincs értelme. Méghozzá arra is rájöttem, miért nincs. Hiába fogalmazom meg, próbálom szavakba formálni, ki vagyok, nem tudok változtatni a tényen, hogy én vagyok én. És most? El kéne keserednem? Valószínűleg nem, mert van hely a villamoson, öt percnek tűnik a hazaút, és mire leszállok, szinte már egész jól érzem magam. Lassan szétfoszlanak a felhőtakarók, megint kék az ég, tiszta és meleg. Június eleje van. Kezd egyre melegebb lenni, a tócsák gyorsan fölszáradnak, szinte észre se venni, mikor tűnnek el. A nap egyre csak tűz, fekete pólóban vagyok, kezd elviselhetetlenné lenni a levegő. Még egyszer átfut az agyamon a gondolat, hogy hiába fogalmazom meg önmagamat, akkor se tudok megváltozni. És ha meg is tudnék változni, akkor se tudnám megváltoztatni a körülöttem zajló világot. Előttem a nagy úttest, szürke, száraz és széles, gyerekek zajonganak. Délután van. Labda gurul le a járdáról. Nem is arról van szó, hogy meg kéne változnom. Nem nekem kéne. Nem is a világnak. Csak az eseményeknek. Olyan jó lenne tudni a választ, de nem jut eszembe semmi, a nap meg eszeveszetten tűz, legszívesebben elordítanám magam, de nem lehet persze, mert megijedne a sok gyerek. Az egyik odarohan a labdáért, fölkapja és már megy is vissza. Hallom, ahogy remeg az út a lábam alatt. Jön valami nagy dolog. Vagy a gyerekkori trauma hatása ez megint, vagy fölborul hirtelen minden racionalitás. Minek találgatni a valóságot persze, hiszen ébren is álmodok. Dübörög az a nagy dolog, mintha földrengés lenne, egy hatalmas, mechanikus földrengés. A gyerek föllép a járdára, onnét pillant vissza, tükörképként, de nem lehet tükörkép, mert ő gyerek, én meg nem vagyok az. Húsz éve én is ilyen voltam. Pont ilyen. Azaz ő olyan, mint én ennyi idős koromban. Ismerős nagyon, de meg nem mondanám, honnan. A dübörgést szinte már a nyakamban érzem. Egy teherautó. Visszanézek a gyerek irányába, de látom, hogy már a többiekkel rugdossa a labdát. Mégse olyan, mint én. Egy kicsit sem. Nincs is bennünk semmi közös. Torz tükörkép. Nem tudom, mi ez az egész, de valahogy most már csak úgy siklik minden, a forró levegő, meg az idő, én meg a legnagyobb nyugalommal föllépek a járdára, pont az utolsó pillanatban. Talán mégis meg tudom változtatni az eseményeket.

Vissza az oldal tetejére