Kedves Lépegetők!

Szeretnénk figyelmetekbe ajánlani az alábbi történetíró pályázatot, amelyet a Ráhel Segítséget Szervező Alapítvány...

Az Irodalmi Lépegető úgy egy hónapja meghirdette az Év verse díjat.
Egy előzetes szakmai zsűri döntésének megfelelően...

Kedves Olvasó!

A következő művekre szeretnénk felhívni a figyelmet:

Novella:
...

A hosszú, szürke folyosót, amelyen vezették, kétoldalt súlyos rácsok szegélyezték. Nesztelen, terhes percek voltak ezek, míg saját karcerétől a hatósági helyiséghez értek. Nehéz faajtók fülsüketítő csikorgása, majd egy koros felügyelővel találta szemben magát. Az egész figurán a legfeltűnőbb a kellemetlen szagon kívül, amit árasztott, az irdatlan nagy szaglószerve, mondhatni ormánya, amely csontosan állt ki ábrázatjából. Ismerős volt ez az orrszerkezet, amely örökké fintorgó ábrázatot kölcsönzött a biztosnak. Erővel ülni kényszerítették fegyencünket, majd elétoltak egy fecnit és egy tollat, amelyet elolvasás nélkül aláírt. Tíz éve nem fogott sem papírt, sem íróeszközt.

– Én nem hiszem, hogy maguk valaha is meg tudnak változni – szólalt meg végre a felügyelő – bár magával komolyabb problémáim nem voltak, nem akarom többet újra látni, keressen munkát és élje az életét. Kerülje a konfliktusokat! – Azzal el is hagyta a termet, az ajtó újra csikordult, de ezúttal pajkos szimfóniának tetszett, aztán a csapódás véget vetett a himnusznak, és a sötét teremben egyedül maradt. Nem mondták neki, hogy mit tegyen, először nem állt mellette kétoldalt rideg foglár, aki örökösen lökdöste. Ült csukott szemmel, a papirost szorongatva, amely már teljesen átnedvesedett a nyirkos kezétől. Ezek voltak szabadságának első percei. Mélyeket lélegzett, szinte már érezte a nyári szellő illatát, halk suttogását. Arca hirtelen elkomorodott, szemét rögtön kinyitotta, és dühtől eltorzult arcát a zsákjára szegezte. Meglopták őt. Mindenét elvesztette, mindent, ami számított, ami fontos volt neki, elvették tőle. Elvették a terveit, reményeit, az idejét. Tíz évig ült egy dohos lyukban erre a pillanatra várva, és most mozdulatlanul időzött a hideg szobában. Ezt érdemelte vajon? Hát mi lehetett bűne, amiért így meg kellett lakolni? Közelebb húzta magához koszos tartozékát, lassan kinyitotta. Egy pár ósdi lyukas cipő, egy ecetes szagúra tisztított ing, és egy kikopott elnyűtt nadrágot talált benne, katonásan összehajtva. Lassan felvette őket, övét szorosan meghúzta, és várt. Az asztalra hajított galacsint óvatosan szétnyitotta, és halkan olvasni kezdte. Rácz Bendegúzt, aki 1997-ben gyilkosság vádjával tízévi börtönbüntetésre ítélték,a Budapesti Fegyház 2007. november 27- én szombaton szabadon engedi. Gondosan összehajtotta az okmányt, ügyetlenül mellzsebébe helyezte. „Rácz Bendegúz” – csengett fülében a két szavacska. Hát végre visszakapta nevét. Mennyire várta már ezt a pillanatot, amikor a hatjegyű szám helyett újra nevén fogják szólítani, de most valahogy hányinger kerülgette, akárhányszor csak elismételte magában a nevet. Hirtelen vétkének egész súlya újra vállára nehezedett, mintha a tízévnyi börtön nem lett volna elég büntetés, mintha nem lakolt volna már meg eléggé a tetteiért.

Rácz Bendegúz egy hétköznapi ifjú volt, átlagos tervekkel. Tisztességesnek ismerték, nem lopott meg soha senkit, nem hazudott. Nem igazán volt barátja, nem is nagyon engedett magához közel senkit. Társaságban visszahúzódó volt, gyakran csúfot űztek belőle osztálytársai csendes természete miatt. 1997 őszén azonban kapott az élettől egy esélyt, akinek a neve Lakatos Irma volt. Új tanuló volt az osztályban, Franciaországból költözött haza édesanyjával, miután szülei elváltak. Lakatos Irma volt az első személy, aki szóba állt vele, és aki megértette őt. Furcsa barátságuk mindenki számára rejtély volt. Napokat töltöttek egymás társaságában, senki sem tudta miről beszélhettek, míg egy fagyos novemberi éjjel a lány eltűnt. Utoljára a Vigadó téren látták őt Rácz Bendegúz társaságában, a holttestét két héttel később találták meg a szigetszentmiklósi kikötőben.
A hivatali szoba egyre hűvösebb lett, nyilván azt gondolták, hogy a terem már régen üres, így nem látták értelmét fűteni. Hogy mennyi időt ülhetett ott Rácz Bendegúz teljesen némán, nehéz lenne megmondani. Váratlanul felállt, levetett börtönruházatát, egy mozdulattal beletömte a zsákjába, és nehézkes léptekkel indult meg az ajtó felé. A nyikorgást alig hallotta, ahogy az ajtóban álló őr kezébe nyomta levetett ruházatát, majd határozottan elindult a kijárat felé. Kinyitották neki a nehéz vasajtókat, és hamar a fagyos novemberi éjszakában találta magát. Tíz éve nem érzett se hideget, se meleget, nem látta a budapesti havas tájat. Hogy megváltozott a főváros ez idő alatt – gondolta, és kabátja cipzárját nyakig felhúzta. Az utcák tömve voltak vidám fiatalokkal, erős fények villogtak a kirakatokból, hangos zene dübörgött a fényes autókból. Felugrott egy villamosra, ajtói halkan becsukódtak utána, gyorsan leült az első ülésre, ami a legközelebb volt hozzá. Óriási üvegházak falain tükröződött a villamos, ahogy a körúton komótosan végighaladt. A Jászai Mari téren leszállt a járműről, és határozottan megindult a Duna-parton. Léptei egyre sűrűbbé váltak, ahogy közelebb és közelebb jutott a célhoz. A Lánchíd mint ezer gyöngyből megformált viadukt fénylett az éjszakában, de ahogy elkezdett végiggyalogolni rajta, mintha mindkét lábára ólmot helyeztek volna, egyre nehezebben bírta a tempót, minden lépése után meg kellett pihennie.

Hosszú éjszakának nézett elébe a két fiatal, a fagyos novemberi esték hamar kezdődtek, és nehezen adta meg magát a reggelnek. Tervük egyszerű volt, azelőtt az este előtt százszor átbeszélték, de akkor egyikük sem szólt semmit. Csendben haladtak a kihalt utcákon, mindketten a maguk gondolataiba mélyedve. Mikor a Lánchíd közepére értek, némán átmásztak a korláton, kéz a kézben néztek egymás szemébe. – Akkor kész vagy? – suttogta magabiztos hangon Lakatos Irma, de a válasz csak egy tétova bólintás volt. És ugrott, a törékeny kis kéz kicsúszott a másikból. Rácz Bendegúz görcsösen kapaszkodott a kőkorlátba, nem bírta elereszteni, elméje parancsát végtagjai nem hajtották végre.

Karját a durva falon pihentette – milyen ismerős érzés – gondolta magában, mintha az a tíz év meg sem történt volna, egy pillanat volt, és most újra itt áll, és nézi a feketén örvénylő folyamot. Látta maga előtt a lány magabiztos szemeit, amelyek a haláltól sem félnek. Szerette őt, úgy, ahogy még soha senkit azelőtt. Olyan szenvedélyt, amelyet benne látott, mikor az elmúlásról beszélt, soha sem tapasztalt még. Megmenthette volna, ahogy ő is megmenekült. Gyávák voltak mindketten. Gyávák, hogy nem harcoltak a problémáikkal. Gyávák, hogy nem fordultak szembe gondjaikkal, hiszen nem az a bátorság, ha a próbánál az ember csak úgy feladja. Váratlanul furcsa, ünnepélyes zavar tört rá, olyan életöröm, amit az ember csak akkor érezhet, ha szembe tud nézni a halállal. Hirtelen kitört belőle a nevetés. Lelkiismeretének börtönéből kiszabadulva, nehéz súlyok nélkül sétált vissza a biztonságos partra.

Vissza az oldal tetejére